Mostanában sokat gondolkozom ezen.
A ,,társadalmi felelősségvállalás" kifejezés hallatán a tipikus reakció: bullshit. Ez már alapjaiban jelzi a problémát, hiszen sokszor már azok az emberek sem gondolják komolyan, akik a legnagyobb mozdítóerővel rendelkeznének. Úgyhogy inkább csak legyintenek és számolják tovább a pénzt a konyhában. Esetleg évente egyszer elmennek fotózkodni árva gyerekekkel, és ezzel le is van tudva az éves jótékonykodás (pénz és adomány nélkül persze).
A másik tipikus reakció, hogy úgy teszünk, mintha az adott probléma nem létezne. Ez is rendkívül egyszerű, hiszen köztudottan amiről nem tudsz az nem fáj.
Végül a harmadik klisé, amibe sajnos én is rendszerint beleesek, a tehetetlenség érzése és az elszomorodás. Érzékeny ember lévén a sírás és a kitörő düh határán vagyok, amikor állatkínzásról, éhező gyerekekről (nem kell ám Afrikáig menni...) vagy hasonló témáról hallok/olvasok. Mert úgy érzem, teljesen tehetetlen vagyok, nem lehetek ott, hogy megakadályozzam... a segélyszervezetek működésével kapcsolatban pedig bőven vannak kétségeim.
Mi lehet akkor a megoldás? Az, ha az ember túlteszi magát a szélsőséges érzelmein, és személyesen vesz részt a segítségnyújtásban. Persze nem mindegy, hogyan.
Meló közben akadt utamba - jó ügyet támogat, de nem a szomorú témát helyezi a középpontba. Pont ettől lesz jó kezdeményezés, és követendő példa.
Szeretném, ha az egyszer majd elinduló vállalkozásomban központi szerepet kapna a CSR. Mindenféle bullshit nélkül. Persze rengeteg jó cél létezik, nekem mégis egy érzékeny pontom van: a gyerekek és az állatok, mert ők a legkiszolgáltatottabbak. Márpedig ezen a világon egyetlen gyerek sem érdemli meg, hogy éhezésben kelljen élnie, és egyetlen állat sem érdemli meg, hogy kínozzák. Ezek ellen kell először tenni. Pont.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése