Madrid Adventures

Éppen a Valenciába tartó Avanza buszon ülök, és azon vagyok, hogy ne ébresszem fel a mellettem ülő kínai-londoni útitársamat, Ivy-t J Végre van pár szabad órám, hogy beszámoljak az elmúlt napok történéseiről.

Azt szokták mondani, hogy ha valaki nem jelentkezik, annak két oka lehet: vagy nagyon jól érzi magát, vagy nagyon szarul. Nos, nekem mindkettőben volt részem az utóbbi pár napban: nemcsak Madrid főbb látványosságait jártam körbe, hanem a kórházat is, egy kellemes mandula+torokgyulladás+láz kombó keretében. A neheze szerencsére 2nap alatt elmúlt, de minden esti programot le kellett mondanom, így az éjszakai életről (mily szégyenletes) egyenlőre nem tudok beszámolni... 

Mindenesetre köszönöm mindenkinek aki olvassa a blogot, követi a kalandjaimat, érdeklődik és minden jót kíván... Nagy puszi nektek!

a képeket + videókat még töltögetem
(holnap estére lesz fent az összes)

Első nap - Csütörtök (április 7.)

A hostelből minden nap indul 3órás szervezett városnézés, amibe nagy örömmel csatlakoztam. 3 hostelből jöttek a nagyjából velem egyidős fiatalok, minden elképzelhető országból (beszélgettem malajziai, német, dán és új-zélandi arcokkal is). Az idegenvezetőnk Harriet, egy dilis de imádnivaló angol csaj volt – neki köszönhetően megúsztuk az uncsi és sablonos szövegekkel tűzdelt túrát, ehelyett végignevettük az utat.

A délutánt a hostelben töltöttem, és próbáltam behozni az alvásbeli lemaradásomat – sajnos hiába, mert bár óriási szerencsémre egy single szobát kaptam (teljesen elkülönítve a másik 3 ágytól) az ablak alatti tapas bár terasza éjjel-nappal nyitva tart. Azt pedig senkinek nem kell bemutatni, milyen hangerőn beszélgetnek / mulatoznak / énekelnek a spanyolok egy meleg tavaszi éjszakán J

Ezen az egy problémán kívül egyébként maximálisan meg voltam elégedve a hostellel, és szeretnék visszamenni majd Diával és Zsófival egyetemben. Főként, mert egy zacskó ruhát ott hagytam és rábíztam Bao-ra, a recepciós srácra (aki úgy néz ki mint Bob Marley). A legjobban talán az tetszett, hogy sose találkoztam egyszerre ennyi nemzetiségű világjáró fiatallal… Megismertem Golnart Perthből, Miltont Texasból, és még soksoksok embert a Föld minden részéről, akiknek bár a nevére nem emlékszem, de sosem felejtem el az arcukat.

Mindenki segítőkész és barátságos volt, megkínáltak ételből-italból, ami nagyon jó érzés a lehangoló magyarországi hozzáállás után. Most úgy érzem, az ÉLET ÉRTELME című véget nem érő történet ,,22 évesen” című fejezete mégiscsak megvan. Ezt az életformát el tudom képzelni magamnak – már csak a költségeket és a csomag méretét kell megtanulnom lecsökkenteni.

Második nap - Péntek (április 8.)

Az előző estét Golnar-ral töltöttem a Plaza de Santa Ana-n egy szabadtéri kávézóban, amit kb. a Vörösmarty térhez tudnék hasonlítani. Nagyon jót beszélgettünk, megállapítottuk mennyire hasonlítunk, pedig a világ másik feléről jöttünk. Hazafelé már éreztem, hogy a torkom nem oké, éjszaka pedig már nyelni sem tudtam (alvás ismét nulla). Úgyhogy másnap az első utam a legközelebbi kórházba vezetett.

Mire megérkeztem, már 38.5 volt a lázam, és vagy egy órába telt, mire hívtak valakit, aki tudott angolul. Közben folyamatosan hívtam a biztosítót, persze nem vette fel senki a központi telefont, csak zene szólt fél órán át egy vagyonért (úgyhogy a 160eurós kórházszámlával egyetemben ezt is le fogom verni rajtuk). Végül az történt, amit legkevésbé akartam: anyukámat hívtam, aki nemcsak a biztosítót érte el 3percen belül, de az egész családot is, rájuk hozva a frászt. Szerencsére a sztorinak happy endje lett, az orvos egy nagyon rendes fiatal csaj volt, aki még az iphone-ját is elővette, hogy a szótárprogrammal lefordítsa: throat infection J

A nap ezzel a 4-5 órás művelettel nagyjából el is telt, de legalább elmondhatom, hogy olyan helyeken jártam, ahol a turista ritkább, mint a fehér holló.

Harmadik nap - Szombat (április 9.)

Na, eddig bírtam megülni a seggemen. Mikor reggel arra ébredtem, hogy a szobatársaim már indulnak a városba, nem érdekelt semmi, csak menni akartam, látni amit lehet. Mert ebbe a városba már az első pillanatban beleszerettem, és most Barcelonával versenyeznek az első helyért J

Úgy döntöttem, a két legfontosabb múzeumot nézem meg: a Prado-t és a Reina Sofía-t. míg előbbi afféle nemzeti galéria, a legnagyobb klasszikus festők képeivel (Goya, Velázquez, El Greco), addig utóbbi a modern művészetnek ad otthont (Picasso, Miró, Dalí).

Imádom az érdekes, színvonalas kiállításokat, és elmondhatom, hogy hatalmas élmény volt végigjárni őket (ráadásul mindkettőbe ingyen mentem be). Sajnos a kamerámat csak a Reinában tudtam használni, helyette jegyzetfüzetet vittem. Amellett, hogy felírtam a nekem leginkább tetsző képek címét, rengeteg ruhavázlatot is készítettem. Soha nem gondoltam volna, hogy a régi festmények ennyi inspirációt adnak, fantasztikus volt!

Íme a személyes kedvenceim – akár érdekel valakit a képzőművészet, akár nem, ezeket érdemes megtekinteni. 

• Bosch (spanyolul El Bosco): The Garden of Earthly Delights – a menny, a föld, és a pokol. Ez a csávó aztán tudott! (szerintem vagy zseni volt, vagy ópiumozott kőkeményen
•  Eduardo Barón Gonzalez: Nero & Seneca – és itt a példa arra, hogy a kép sose adja vissza a valóság élményét. Ez a leglélegzetelállítóbb szobor, amit valaha láttam. Kábé negyed órán át néztem.
• Óriás festmények. Példa: A. Gisbert: Execution of Torrijos and his companions. Az ilyen, hatalmas képeket azért tartom zseniásnak, mert nemcsak több hónapos munkát, de geometriai és egyéb tudást is igényel a megfestésük. Általában történelmi jeleneteket ábrázolnak, amit különösen szeretek, mert valahogy mindig elkezd érdekelni, mi is történt pontosan...
• Goya portréi. Ezek adták a legtöbb inspirációt a ruhatervekhez. Szerintem onnan érzed, hogy egy kép igazán jó, hogy beindítja a fantáziád. Goya esetén elég belenézned a szereplő szemébe, és rögtön tudni fogod…

Rubens, El Greco és Ribera képeit még mindig nem tudom értékelni, nekem túlságosan kriptahorror az egész, sötét és nyomasztó, a bibliai témáktól pedig amúgy is hülyét kapok.

Miró-hoz ennyit írtam fel: nem! nem! nem értem! én ehhez még túl gyerek vagyok.

Dalí ezzel szemben még mindig a világ első számú művésze számomra. Egyszer zseninek nevezte magát – mióta a figuerasi házában jártam, tudom, hogy nem túlzott. Hogy ezt alátámasszam, a közeljövőben külön postot fogok neki szentelni.

Picasso. Na, ez kemény dió lesz. Leghíresebb alkotása, a Guernica, ami a baszkföldi kisváros lebombázását örökíti meg, őszintén szólva legkevésbé sem a háborút juttatta eszembe – annak ellenére, hogy ismertem az előzményeket, és az előtte lévő termek a háborús ,,művészettel” foglalkoztak, ami ráhangolt a témára. Valamiért az egyesével kiragadott vázlatok, egy-egy fejről szóló tanulmányok sokkal nagyobb hatással voltak rám.

Végül két dolgot említenék meg, ami még nagyon tetszett: a klasszicizmus és a szürrealizmus közti időszak című terem (Torroella: A world, Dalí: Girl at the window, Ponse de León: Self portrait, Togores: Couples at the beach) illetve egy tripla installáció Oskar Schlemmer-től:Turkish dancer I-II, Ball skirt - Ki mit tippel az évszámra?
Elárulom. 1922.