Way in / way out

Alapelveim egyike, hogy ,,az ember a hibáiból tanul". Sokat gondolkoztam rajta, hogy írjak-e a múlt héten történtekről, de úgy döntöttem: szarok a büszkeségemre, erről minél több embernek tudnia kell. Mert olyasmi, amitől minden szülő (nagyszülő, satöbbi) félti a gyereket, aki persze csak legyint, merthogy vele úgysem történhet meg...

De igen. Kurvára megtörténhet.

GHB-t kevertek az italomba. A kép persze csak akkor állt össze, miután beszéltem minden barátommal, aki ott volt, majd utánanéztem néhány dolognak. Például: hogy eshet meg, hogy az este egy bizonyos pontjáig kristálytisztán emlékszel mindenre (hiszen nem előzi meg alkoholizálás) aztán egy ,,kedves ismerős" a helyszínen meghív EGYETLEN EGY felesre, és öt perc múlva se kép, se hang? Meg sem tudsz állni a lábadon, azt a 4-5 embert pedig, akikkel az este megelőző részét töltötted, fel se ismered? Nahát. 

Nem szeretném a továbbiakat részletezni, a lényeg, hogy csak az iszonyatos szerencsének (meg valami belső vészharangnak) és a lakótársamnak köszönhetem, hogy ilyen olcsón megúsztam a történteket. A másnapi hangulatra maga volt a hab a tortán, hogy egy igen ,,szívhez szóló" sms-t is kaptam eközben - csak hogy még szebb legyen az élet.
Nem egy hasonló sztorit hallottam már ismerősöktől: kirabolt srácok, akik kabát nélkül ébredtek az utcán; megerőszakolt lányok, akik nem értik, hogy kerültek xy helyre. ,,Hát, biztos csak jól bebasztak" - mondtam rá. Aha.

Én, mint különösen naiv és jóhiszemű ember, az átlagnál nehezebben tudom csak elhinni, hogy egy olyan mocskos világban élek, ahol nem lehet megbízni senkiben. Megnyugtató és kellemes érzés, hogy ezentúl minden alkalommal rettegve figyelhetem a pultos kezét, vagy csak üveges piát kérhetek ki szórakozóhelyen - bár egyik sem biztos megoldás, ugyebár. 

Akkor mi?