Yo no quiero agua

Április 25. Hétfő

Hajnal 4 körül érkeztünk meg Granadába. Az állomástól hosszú és bonyolult út vezetett a város másik felén lévő szállásunkhoz, emellett kábé állva el tudtunk volna aludni, így inkább taxival mentünk. Helyes döntés volt, hiszen először is szerpentinen kapaszkodtunk fel egy hegy tetejére, ahonnan csodás kilátás nyílt az éjszakai fényekre, azonban hirtelen egy sötét, szűk, kövekkel kirakott utcás környékre kerültünk, ami közel sem nyújtott barátságos látványt így éjjel. Szerencsére megtaláltuk a host-unkat, egy segítőkész bácsit, aki elvezetett minket az apartmanunkba. Mivel hostelre számítottam, nagy meglepetés volt számomra, hogy gyakorlatilag egy saját kis lakást kaptunk így hárman, konyhával, fürdővel, amit csak mi használtunk. Rögtön be is dőltünk az ágyba, ahonnan dél körül keltünk ki. Ekkor még úgy volt, hogy csak egy napot maradunk, és másnap haladunk tovább Cádiz-ba, de már sejthető volt, hogy ez mission impossible, amikor pedig megláttuk a buszjegyárakat (33 euro az 5 órás út), egyértelműen megszavaztuk, hogy Gibraltár és környéke majd egy következő út célállomása lesz. Ha már buszokról esett szó, megjegyzem, hogy (magyarországi viszonylatban) nagyon drága a városok közti közlekedés, és Andalúzián belül nem is létezik diákkedvezmény. 

Visszatérve: hétfő délután felébredve boldogan nyugtáztuk, hogy az éjszaka félelmetes hely nappal igazán gyönyörű: az Albaicín történelmi negyed közepén laktunk ugyanis, amit az Unesco a világörökség részévé nyilvánított. Mediterrán házikók teszik mesebelivé a nagyon szűk utcákat, autentikus pékségekkel, tapas bárokkal és kávézókkal. Leginkább egy görög szigethez tudnám hasonlítani, csak változatosabb épületekkel. Egy dolog már az első perctől szemet szúrt: RENGETEG raszta járkál az utcán, közülük sokan szemmel láthatóan más országokból érkeztek (szőke, kék szem…) valószínűleg azért, hogy itt teljesedhessenek spirituálisan (he-he-he). Hippi életformájukról nemcsak a hajuk, ruháik, hanem járásuk és a felőlük áradó szag is árulkodik J Szóval Albaicín népessége kábé az alábbiak szerint alakul: 50% önmegvalósító raszta, 30% cigány, 20% turista, 10% helyi spanyol.

Éppen a szállásunk környéken kolbászoltunk, amikor belebotlottunk egy Nárcisz nevű magyar lányba, aki már hónapok óta itt dolgozik egy hostelben, emellett walking tour-okat tart a közelben. Nagyon megörültünk ennek, hiszen fogalmunk sem volt arról, hogy az Al Hambrát kivéve mit és hol érdemes megnézni Granadában, így be is csatlakoztunk a Nárcisz-féle hostelből induló gyalogos túrához. Először az Albaicín-t jártuk körbe, majd a város északi részén, az Al Hambra-val szemben húzódó hegyekben kirándultunk – volna, hogy megtekintsük a barlanglakásokat (ahol bevállalós emberek élik életüket), ekkor azonban beborult az ég és elkezdett esni az eső, így gyorsban hazafordultunk. 

Estére kezdtem megint úgy érezni magam, mint Madridban: nátha, kezdődő torokgyulladás, gyanúsan lázzal, így ameddig Diáék tettek egy pár órás tapas túrát, otthon maradtam és beszámolót írtam az előző napokról. Úgy beszéltük meg, hogy másnap hajnalban kelünk, és a napot az Al Hambra megtekintésére szánjuk. 

Április 26. Kedd

Mi az az Al Hambra? 

Európa egyik legnagyobb palota-együttese, a mór (európai iszlám) építészet gyöngyszeme, ahova több tízezer ember látogat el nap mint nap. Mikor reggel 7-kor, hullafáradtan megérkeztünk a bejárathoz, még nem értettük, miért. Tudtuk, hogy sokan lesznek, és a belépés korlátozott, de a látvány mindannyiunkat lesokkolt: több kilométeres kígyózó sort kellett volna kiállni, ha a granadai-amerikai barátaim nem szólnak előre a kiskapuról. Létezett ugyanis egy bankkártyás fizetési lehetőség, ahol összesen kábé 50-en álltak előttünk, és szinte a nyitás pillanatában sorra kerültünk. 
A jutalomcsokit kapott óvodás örömével rohantunk be a kertbe, és kezdtük meg közel 5 órás sétánkat. 

(video coming soon) 

Nehéz leírni a látottakat, és egyre biztosabb vagyok benne, hogy egy-egy ilyen élményt nem lehet képekkel vagy néhány szóval visszaadni. Mert látni kell. 

A kertészeti albumba illő virágágyások, szökőkutak és formára nyírt sövények pedig csak egy részét jelentették mindennek. 

Először egy kis történelem: a mórok több száz éven keresztül uralták az Ibériai-félszigetet, és bár 1492-ben a király végül kiűzte őket, jelenlétük örökre bevéste magát nemcsak az ország kultúrájába és építészetébe, hanem a spanyolok génállományába is (barna bőr, haj és szem, ugye). 

A több részből álló Al Hambra (neve vörös erődöt jelent arabul) a 9-14. századig a mór uralkodók székhelyeként szolgált. Ekkor épült az Alcazaba (mai maradványai várfalak és ,,kilátó” oromzatok), és a Casa Real (zárt kertekkel és udvarokkal tagolt kastély, melynek belsejét gyönyörűen megmunkált falak és mozaikok díszítik), illetve a Generalife (a nyári palota és hatalmas kertje). A reconquista után a spanyol király udavara költözött be, ezután később épült meg V. Károly számára a Palacio de Carlos V. További mesedélután helyett pedig inkább nézzétek meg a képeket és videókat.

(video coming soon) 

Az Al Hambra után korgó gyomraink miatt célba vettük a várost, és tapas túrára indultunk (majd vásároltunk és vettem két pár gyönyörű cipőt de erről nem mesélhetek mert igazából nem szabadott volna). 

Mi az a tapas? 

A spanyol konyha az évszázadokon át különböző külföldi behatások (római, iszlám, amerikai, satöbbi) miatt nagyon változatos. Zöldségek, gyümölcsök, tésztafélék, húsok, szószok, tenger gyümölcsei – szinte mindent fogyasztanak. A főétkezéseket a megszokottnál később ejtik meg (vacsi átlag 11-kor!), és kisebb falatozásokkal kötik össze. A tapa egy kis adag ételt jelent, amit tulajdonképp sörkorcsolyaként fogyasztanak, ez lehet páldául: serranoi sonka, tintahal karikák, saláta, chorizo kolbász, olívabogyó, mártásos husi, chips sajttal, és még sok más. Granadában szokás, hogy bármilyen italt kérsz, ingyen kapsz hozzá egy tapa-t.

Három különböző helyet próbáltunk ki, a neveikre sajnos nem emlékszem, de mindegy is; ez afféle gasztronómiai szerencsejáték: egyszer jót kapsz, egyszer nem, de sose tudhatod, mi lesz az. 

Még egy rövid érdekesség a kajákról: a spanyolok imádják az édes péksüteményeket. A panaderíákban olyan csokikrémes-cukormázas-ropogós-omlós desszerteket kapni, hogy az még az olyan masszív édességzabálóknak is sok, mint én. Miután este útbaejtettünk egy ilyen ,,cukrászdát”, hazamentünk egy rövid pihenés és készülődés erejéig, majd vissza a városba, ahol már vártak minket drága amerikai ismerőseim: a Hannigan’s 2 Irish Pub-ba mentünk, ami a srácok törzshelye. Kim két barátnőjével jött, Caitlin és Evan sajnos hamar elmentek a másnapi zéhá miatt, de nagyon jó volt újra látni őket, és megbeszéltük, hogy ha lesz rá pénzem, még idén meglátogatom őket. 

Nagyon jó kis estét töltöttünk el a Crazy Bazzar (a hely specialitása) koktélok társaságában [¼ sör, ¼ bor, ¼ liqueur 43, ¼ Fanta – undorítóan hangzik, de isteni], majd elindultunk hazafelé. Már korábban volt egy rossz előérzetem, hiszen olyan gusztustalanul tökéletes nyaralással és szerencsével büszkélkedhettünk eddig, hogy az már-már gyanús volt. Már az ajtónk előtt álltunk és fordítottuk a kulcsot a zárban, amikor két fiatal srác megjelent mellettünk egy motorbiciklin, és a ,,Mizu lányok, mentek aludni?” kérdést követően letépték a táskát Zsófi válláról, majd elhajtottak vele. 

Tipikus tehetetlen helyzet, amikor nem tudsz mit csinálni: külföldön vagy turistaként, ráadásul éjszaka, az utca kihalt és üres, a rendőrség pedig nagy ívben szarik az ügyre. Az est mérlege -1 db fényképezőgép, -2 db személyi és egyéb okmányok, pénz, illetve több kis apróság. Persze mint mindig, ebből is a tanulságokat kell(ene) levonni, de nehéz. Nehéz időről-időre azzal szembesülni, hogy a legnagyobb természeti katasztrófa is kisebb félelmet vált ki bennem, mint az emberi gonoszság. Annyi rosszindulatú állat, bűnöző és elmebeteg él ebben a világban… és nincs annál rosszabb, mint ezeknek kiszolgáltatva lenni. 

Sokat gondolkoztam tegnap ennek a filozófiáján (miközben párhuzamosan rettegtem a lakásban és ezalatt a legváltozatosabb formákban kívántam rablóink halálát), de megintcsak arra jutottam, hogy az igazságtétel kemény dió, és legjobb ha rá sem gondolok, mert a rossz érzésen kívül mást úgysem érek el. 

Április 27. Szerda 

Sejthető, hogy a reggel 6-kor ágyba kerülés ismét megviselt déli ébredést eredményez, pedig ezen a napon volt aktuális a továbbhaladás Sevillába. A délután fél ötös busszal mentünk, és valamivel hét után értünk be. Szerencse szériánk folytatódott: a hostel (Oasis Palace) nemcsak hogy 10 perc sétára volt az állomástól, de az árához képest (18 euro/éj reggelivel) egyszerűen FANTASZTIKUS volt. Alig akartunk hinni a szemünknek, amikor beléptünk a szobába, és vadonatúj bútorokat, dizájnos fürdőszobát, szuper emeletes ágyakat és ,,puha” tapétát láttunk. Nem is beszélve a közös helyiségről – ami úgy nézett ki mint a Ritz hotel egyik szalonja, antik bútorokkal, oldalt pedig számítógépekkel felszerelve – és a tetőteraszról, ahonnan embertelen kilátás nyílt a városra a naplemente fényében.

(pictures coming soon)

Azonban nem élvezhettük sokáig a hostelt, mert tudtuk, hogy rengeteg látnivalónk lesz, ráadásul másnap költöznünk kell, este pedig még találkozunk az amerikaiakkal. Ezért először is egy nagy sétát tettünk a belvárosban, éjszakai fényben látva a legszebb épületeket. Annyira meleg volt, hogy végre (Madrid óta először) felvehettem a kedvenc nyári ruhámat. Mindhárman úgy örültünk ennek a hűvös-borús napok után, mint majom a farkának.

Azt, hogy mit jelentett számomra ez az este, nem tudom pontosan megfogalmazni, de valami olyan ,,itthon vagyok” érzés fogott el, amit még életemben nem éreztem egyetlen városban sem. Amikor a katedrális melletti sétálóutcában három csinosan felöltözött utcazenész eljátszotta Vivaldi 4évszak egyik részletét, majd John Lennon-tól az Imagine-t, majdnem elbőgtem magam. Erre később még visszatérek…